Az utolsó napok a Costánál borzalmasak voltak. A végén már nagyon bántam, hogy eddig elhúztam a dolgot, és nem léptem ki korábban. Szó szerint fájt. Mivel utáltam az egészet, ezért semmiféle búcsúzkodás nem volt: sem vásárlóktól, sem a csapattól. Egy picit meghatódtam, mikor utoljára clock off-oltam, mert azért mégis csak lezárult egy hosszabb időszak és én ilyen érzelgős vagyok...
Mindig úgy képzeltem egyébként, hogy ha egyszer otthagyom a helyet/várost, akkor csapunk valami kis búcsúbulit a többiekkel, de a végére eléggé elmérgesedtek a dolgok. Az utolsó hetekben a manageren kívül kb senkivel nem is beszéltem már. Úgyhogy ez elmaradt. Egyedül búcsúzkodtam hát Londontól.
Az utolsó hetekben, napokban igyekeztem megnézni olyan dolgokat, amiket addig nem láttam, elmenni olyan helyekre, ahol még nem jártam, illetve újra meglátogattam a kedvenc helyeimet. Legalábbis próbáltam. Pl. Greenwichbe szerettem volna még egyszer elmenni, de már nem fért bele.
Aztán jött a szokásos pakolás-rémálom. Korábban hazaküldtem több, mint 25 kg-nyi csomagot. Úgy terveztem, hogy csak annyit hagyok ott, ami tényleg szükséges, és a végén nem kell megszakadnom hazafele. Hát ez nem sikerült, mert csomó mindent ott kellett hagynom, meg ki kellett dobnom, kisebb pánikrohamok közepette, hogy még így se tudom becipzározni a bőröndöt, és a hátizsákom is túl pici stb... Azért megoldottam, és április 5-én, kicsit fájó szívvel repültem haza Lutonról.
- Folyt. köv. -
Comments
Post a Comment